 | Kategória |  | |
| Létezik-e korszerű téglafal? | Korszerű ház | |
| Szerző: | | |
Megjelenés: | 2008-10-29 | |
Állapot: | | |
|
| |
|
 Eredetileg a passzívházról akartam írni, de amikor végiggondoltam, hogyan is kellene felvezetni, egyértelmű lett, hogy az előzmények legalább annyira fontos kérdéseket boncolgatnak, mint maga a passzívház. Ezért aztán most kénytelen leszek több részben, egy sorozatban is foglalkozni a témával. Szóval akkor létezik egyáltalán olyan, hogy korszerű téglafal? Hát persze, hogy létezik… Ahány időszakot nézünk, annyiféle. A korszerűség relatív fogalom és folyamatosan változik, még ha nem is évenként. Korszerű volt a Poroton tégla a B30-as után, korszerű volt a FERT födém és az E gerenda a G gerendák és a téglatálcák után… és ez a fejlődés azóta is folyamatos.
Ami viszont az elmúlt 15-20 év alatt alapvetően megváltozott, az nem kizárólag a tartószerkezeti-kivitelezési technológia elsőbbsége illetve a kivitelezés élőmunkaigénye, hanem az energiához való viszonyulás is. Ekkor kezd fontossá válni, hogy a fűtési költségre is komolyan oda kell figyelni (erről lesz szó a következő részben).  Ha a kiindulásnak a kisméretű téglát, mint az ismert leguniverzálisabb építőanyagot tekintjük, akkor a fejlődés íve és iránya akár még megtévesztő is lehet. Mert miről is van szó? A kisméretű, tömör égetett agyagtégla - amelyet cca. 5-6 ezer éve ismerünk - valóban univerzális, hiszen nem csak tartófalakat, válaszfalakat, de a nyílások fölé boltozatos kiváltókat, födémként pedig boltozatokat, acélgerenda kiegészítéssel un. poroszsüveg boltozatos födémeket lehet belőle készíteni. Használatos fal és padlóburkoló téglának, ebből készültek a kémények és a pillérek is. Szinte az összes fontos épületszerkezet. Viszont kicsi, nehéz és szaporátlan vele a munka.
Az ipari fejlődés életre hívta azt a máig ható folyamatot, hogy amit csak lehet, azt hatékonyan előre kell gyártani, mert az élőmunka drága és gazdaságtalan mindent a helyszínen elkészíteni (ne felejtsék, e folyamat erős kritikájáról fognak olvasni a sorozat öko és bioházakról szóló részében).  A kisméretű tégla korszerűtlen lett, hiszen a födémeket már vb gerendákkal, a nyílásáthidalásokat szintén vasbeton vagy részben vasbeton gerendákkal helyettesítették, a kéményeket blokkokból, íves belső felülettel előre gyártották. A téglák elkezdtek nőni minden irányban, de hogy ne legyenek megemelhetetlenül nehezek, ezért lyukacsossá váltak, először pár méretesebb lyuk, majd egy technológiai újításnak köszönhetően polisztirol gyöngyökkel keverték, amelyek az égetés során elégtek és általuk porózussá váltak a téglák. E porózusság igen számottevően megemelte a hőszigetelő képességüket.
A kisméretű téglák nagy habarcsfelhasználása már a múlté, hiszen a nagyobb téglaméretek kevesebb fugát, így kevesebb habarcsot igényeltek. Majd megjelentek a csaphornyos oldalakkal a téglák és a függőleges hézagokból eltűnt a habarcs. A hőszigetelés javítása érdekében hőszigetelő falazóhabarcsot illetve külső-belső hőszigetelő perlithabarcsot használtak.  A tégla hőszigetelőképessége hirtelen megugrott, viszont a hangcsillapítása és a szilárdsága lecsökkent. Már nem lehet pilléreket falazni, boltozatot képezni belőlük, sőt ha nagyobb kiváltógerenda támaszkodik a falvégre, még kiegészítő pilléreket is kell alkalmazni. A porózus, lyukacsos tégla a homogén falszerkezet szinte kizárólagos anyagává vált és az mind a mai napig.
A kisméretű téglát viszont nem sikerült száműzni, hiszen pillérfalazáshoz, nyílásbefalazáshoz, csorbázat kifalazáshoz mind a napig használatos. Sőt a korszerűnek mondott téglákkal ellentétben szinte az egyetlen falazóanyag, ami újrafelhasználható, mi több a régi téglák kifejezetten keresettek, elsősorban homlokzat és kerítésburkolás céljára.  Az égetett agyagtéglával párhuzamosan terjedtek el a más alapanyagú tégla falszerkezetek is, részben a nehézipar melléktermékeinek felhasználásával (kohóhabsalak, gázbeton) részben az évtizedekkel előttünk járó német építőipar újdonságainak (LIAPOR, Ytong, Habisol…) köszönhetően.
A kísérletek iránya igyekezett olyan falazóanyagot megcélozni, ami homogén volt és nem igényelt kiegészítő tartószerkezetet. Sok falazóanyag esetében ez csak részben sikerült (a kezdetek biztató eredményei később igen súlyos következményekkel jártak, lásd gázbeton, bauxitbeton…). A téglák meghíztak, először 36, majd 38 cm-esre, majd még annál is vastagabbra. A téglagyártók bűvös szava a „k érték” lett.
Kb. 10-15 éve az energiaárak folyamatos növekedése további lépéseket követelt, amit már nem lehetett minden esetben kizárólag homogén falszerkezettel megoldani, hiszen akkor 50-60 cm-es falakat kellett volna falazni. A falazatgyártók előtt több út mutatkozott.  A gyártók egy része kombinált falazóanyagokat kezdett gyártani, ami a legtöbb esetben azt jelentette, hogy a falazóelem nagyobb lyukaiba előre méretre vágott hőszigetelő anyagot helyeztek el, ami viszont növelte a pontatlan munka kockázatát, de meglehetősen bizonytalanná tette a korrekt falszerkezet vizsgálatot is. A másik megoldás a téglák rendkívül precíz kialakításából származó energiamegtakarításából származik (a pontos méretek miatt vékonyabbak a fugák, emiatt jobb a hőszigetelőképesség).
Bár a jelenlegi energetikai előírásoknak pár tégla kiegészítő hőszigetelés nélkül is eleget tesz, de látható, ez az irány hatékonyan már nem követhető, a
homogén téglafal mára elérte teljesítőképességének a határait.  A harmadik megoldás kívülről érkezett. A hőszigetelő gyártók a korábban csak a vb. falas (vagy az un alagútzsalus) technológiáknál használatos dryvit-et elkezdték a téglafalakra is ajánlani és széles körben elterjedtek ezek a korábban, pl. lakossági körben nem használt és ismert többrétegű falszerkezetek.
Ez az a pont, ami majd átvezet minket, többek között a passzívházakhoz, de erről majd külön ejtünk szót. | | Bejelentkezés | | |
| Kapcsolatok | | |
A szerző egyéb bejegyzései: Cikkek | Hirdetések | | |
|
